A vizet nem túlzottan szereti, a disznóhoz meg éppenséggel semmi köze nincs. Miért hívják mégis tengerimalacnak? Mert a tengerentúlról, vagyis Amerikából származik (akárcsak a kukorica, amit szintén tengerinek hívtak egykor ugyanezért). Azt pedig, hogy mitől malac, könnyen kitalálhatja bárki, aki hallotta már ezeknek a kedves rágcsálóknak a "beszédét", hiszen vékonyka hangon így kiáltoznak egymásnak: uiii, uiii!
 

 A tengerimalac tehát rágcsáló de nem az egerekkel vagy a mókusokkal, hanem inkább a tarajos süllel tartja a rokonságot - csak éppen neki nincs tüskéje. Ezt a gömbölyded, farkatlan állatkát már nagyon régen háziasították a délamerikai Andok hegység őslakói, az inkák, éppen úgy, mint mi a házinyulat. Európába először kísérleti állatként került, de nagyon hamar megkedvelték az állatbarátok, hiszen könnyen tartható, nem kényes, és nagyon szelíd, szinte sohasem harapós.
 

 A tengerimalac csoportosan szeret élni, vagyis akkor érzi jól magát, ha legalább párosával tartják (két állat már csoport, ha kicsike is). Nem éppen akrobatikus mozgású, de azért ne feledd: nem aranyhörcsög nagyságú állatról van szó, tehát a lakóhelyének is megfelelő méretűnek kell lennie. Viszont nem kell neki drága, különleges ketrec: elegendő egy jókora faláda, forgáccsal, szénával, az alján, meg egy kis házikóval, mert a malacka szeret elbújni.
 Mindenféle növényi kosztot szívesen fogad: mageleséget, zöldségféléket, gyümölcsöt. Fontos a friss, vitamindús táplálék, mert a tengerimalacnak - éppúgy, mint nekünk, embereknek - C-vitaminra van szüksége! Mivel a fogai állandóan nőnek, rágcsálnivalóról is gondoskodni kell: ez lehet száraz kenyér, meg egy darabka szépia.
 

 A vadonélő tengerimalac szürkés-barnás színű, de sokféle tenyészváltozata létezik, mindegyiknek külön neve van. A kis malackák nem csupaszon születnek, mint a legtöbb rágcsáló kölyke, hanem fejletten, mint a kisbárány vagy a borjú. Rögtön szaladnak a mamájuk után szőröstül-bőröstül, mint egy ökölnyi megelevenedett szőrlabda!